Szóval akkor a felvezető magyarázkodás után lássuk milyen is az, ha szó szerint belebotlok a Megfelelő Illetőbe. Ilyenkor, először is, beúszik egy évekkel ezelőtti megjegyzés, amit valahol az internet sötét bugyraiban találtam még anno, feltehetőleg egy Roppant Okos Tini tollából, de akkor is. „Már ne is haragudjatok, de, hogy lehetne már egy sérült emberrel JÁRNI?” Kicsit talán szó szerinti értelmezése a problémának, de van benne valami.
Hogy legyek ott és gyakoroljak kedvező impressziót a Megfelelő Illetőre, ha sokszor még arra sincs lehetőségem, hogy ott legyek, ahol valójában szeretnék lenni és azt csináljam amihez valójában kedvem van? Sőt, a spontánkodást is kizárhatjuk, mivel segítséghez és előre lejelentett időbeosztáshoz vagyok kötve. Szóval még egy kávé is hibádzik a Szenesben, nemhogy bármi ennél bonyolultabb…
De akkor, hogy konkretizáljam is a dolgokat, meg értelmet kapjon a cím. Beszámolnék két teljesen ellentétes esetről, illetve eshetőségről. Kár, hogy a végeredmény meg ugyanaz.
Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy srác, aki mintha a fejemből lépett volna ki, olyan jól elvoltunk. Igen ám, de egyszer csak jött a felismerés! Hát persze, hogy nincsenek szikrák, ha csak ülünk ott és beszélgetünk! Hát, hogy lehetne így igazán megismerni a másikat? Ezek után igyekeztem úgy szervezni szerény kis életemet, hogy valami programféleség is beleférjen… De egyre csak jöttek, jöttek az akadályok a sérültség miatt, amitől én egyre frusztráltabb lettem, hogy ejj, bezzeg dejó is lehetne ez egészség esetén! Persze az is közrejátszott, hogy emberek vagyunk, hibákkal. Évekig húzódott a dolog, mert hiába jártam be a fél világot, ha csak neki nem tudtam ott lenni. Vagy, ha ott is voltam, csak a szobámban léteztem, mert az végtelenül kényelmes volt, hogy engem csak úgy hátra lehet hagyni.
Mivel örökké nem kesereghetik az ember lánya, az élet meg megy tovább… A szikrák is megjöttek, valaki mással. Pedig azt, hogy jól elvoltunk, ezesetben barokkos túlzásnak érzem. Megfelelt volna, úgy ahogy van, de mihez kezdjek vágyjaimmal, ha itt pedig mindennél súlyosabban jött elő a probléma, hogy nehezen vagyok ott, ahol valójában lenni akarok, ahová tartozom. Azaz hiába vannak szikrák, ha nem adunk nekik teret, meg lehetőséget. Persze itt is volt mindenféle hiba egyébként is, de elég nehéz ezeket korrigálni, ha eleve annyi lehetőségről lemaradsz, mint én. Évekig húzódott a dolog, mert hiába jártam be a fél világot, ha csak neki nem tudtam ott lenni. Vagy, ha ott is voltam, csak a szobámban léteztem, mert az végtelenül kényelmes volt, hogy engem csak úgy hátra lehet hagyni.
Pedig az egészben az a vicces, hogy rég felfogtam, hogy a rózsaszínködös, királylányos szerelem nekem nem jár. Eszemben sincs magam mellé kötni valakit, és arra az életre kényszeríteni, mint ami nekem van. Jó oké, ha szeret, akkor nem kényszer neki. De, ha én szeretem? Akkor meg elengedem. Áldozatokat kell hoznom, más jellegűeket, mint másnak. Elvagyok azzal, ami jutott.
-Nóri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése